9. augusztus, 2020Igehirdetések Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

   Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék.

   Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!”

   Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”

                                                                                                 Máté Evangéliuma 14,22-33

   Friedrich Dürrenmattnak van egy rövidke könyve, amelnyek a címe: Az alagút. A történet egy expresszvonatról szól, amely Zürichbe viszi az utasait. Az utasok különféle szórakozással és foglalkozással töltik el az időt: egyesek olvasnak, mások sakkoznak, vannak, akik kötetlenül csevegnek. Ezen az útszakaszon létezik egy alagút. A fiatalember jól tudja, hogy az alagútban töltött szokásos idő nyolc perc. Miután az órájára nézett, és meggyőződött arról, hogy a vonat a szoksásosnál többet időzik az alagútban, akkor hirtelen érdeklődni kezdett.

   Mindenki a saját bajával van elfoglalva. Nyugtalanságát még jobban növeli az utasok érdektelensége. Végül a vonatvezetőhöz megy, aki a szállítópapírjaival van elfoglalva, a fiatalember unszolására elmennek a mozdonyba, ahol a mozdonyvezető és a segédmunkások hiányát észlelik. Amikor pedig ki akarnak szökni a mozdonyvezető nélküli vonatból, akkor a húzat akkora erővel dobja őket vissza, hogy szörnyethalnak. A könyv a következő mondattal ér véget: Isten elengedte őket, és ők zuhantak – Feléje.

   Az író ezzel a történettel az emberiség történelmét akarja szemléltetni. Minden ember az életnek nevezett vonatra váltott jegyet, mindenki a saját dolgaival van elfoglalva. A vonat normális körülmények között célba kellene érjen, de kevesen teszik fel a lényeges kérdést: vajon a vonat célba jut-e? Az emberi létnek vannak napsugaras és földalatti fényei. Az előző Istentől van, a következő az embertől. Az égi fény a hitből származik, a földi fény a tudományból, az emberi képességekből származik.

   Az evangéliumi jelenet jelképekben nagyon gazdag. Az egyik ilyen lehetésges magyarázat: a viharos szében hánykodó csónak az Egyház, Krisztus szeme mindig rajta van. Péter kételkedése felülmúlja a többi apostol érdektelenségét. A hit biztos alapja helyet következik az emberi okoskodás: biztos elsüllyedek. Amíg a hit fentartotta, addig a tudománya elsüllyesztette. A hit inkább szabad szárnyalás, nem az érzékelhetőbe, a láthatóba bízik, hanem Istenbe.

   A hit lelkünknek, életünknek valóságos szárnyakat ad. Witgenstein a következőképpen határozta meg a hitet: Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van! A keresztény hit azonban sokkal többet jelent ennél: hinni Isten végtelen szeretetében: “az Atyában, aki tenyerén hord itt a földön, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem – amikor zuhanunk feléje – felfog bennünket az örök élet biztonságába.” A legsötétebb ég alatt /Isten téged láttalak./ A legmélyebb örvény felett, / Uram, én Téged leltelek. (De profundis; Juhász Gyula)

Ft. Ráduly István Zsolt, Kőhalom

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…