> Az első századok keresztényüldözései - Imalánc.ro
 
30. június, 2022Ismeretterjesztés Az első századok keresztényüldözései bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A Római Birodalomban hatalmas területeket lehetett beutazni országhatárok nélkül. Britanniától Egyiptomig egyetlen ország határain belül éltek az emberek. A közbiztonság is tűrhető volt. A latin és a görög nyelvvel az egész birodalomban boldogulni lehetett.

  

A kereszténység 30 év leforgása alatt a Földközi-tenger partvidékén virágzó egyházközségeket alapított. Görögország minden részén éltek keresztények. Rómában és Itáliában is hamarosan gyökeret vertek. Rómában Szent Péter térített, aki élete utolsó évtizedét szinte folyamatosan itt töltötte. A kereszténység nemcsak a szegények, hanem a gazdagok között is hódított. Ötven évvel Jézus halála után már a császár közvetlen rokonságában is találunk keresztényeket.

Néróval megindul az üldözés

A keresztények nem vettek részt az erkölcstelen és kegyetlen mulatságokon. A kicsapongó népünnepélyeken sem jelentek meg, házaikat ilyenkor nem virágozták föl. A pogány rómaiak ebből arra következtettek, hogy a keresztények az öröm ellenségei, s ezért nem rokonszenveztek velük.

          A rómaiak úgy gondolták, hogy isteneik tették naggyá birodalmukat. A keresztények viszont megvetették a hatalmas Róma nevetséges isteneit. Emiatt a keresztényeket istenteleneknek tartották. Mindez megkönnyítette Néró császár dolgát, amikor üldözni kezdte a keresztényeket.
Néró felgyújtatta Róma egy részét. Egyesek szerint beteges szórakozásból, hogy lássa, milyen lehetett a híres Trója égése, mások szerint a piszkos házak helyébe szebb Rómát akart építeni. Amikor a nép körében elterjedt a hír, hogy Néró a gyújtogató, ő ijedtében a keresztényekre fogta a város felgyújtását. Kiadta a jelszót: „Az oroszlánok elé a keresztényeket!” Egyes keresztényeket cirkuszi játékok keretében vadállatok elé vetettek, vagy póznára kötöztek, s szurokkal leöntve meggyújtottak, másokat máglyán égettek el.
Szent Pétert 67-ben fejjel lefelé keresztre feszítették, majd a vatikáni domb lejtős temetőjében eltemették. Szent Pált ugyanebben az évben lefejezték. Néró halála után a keresztények üldözése egy ideig szünetelt. Aztán újra fellángolt. Nagy Konstantinig tartott az általános üldözés, bár közben voltak békés időszakok is.

Vértanúk Észak-Afrikában (180)

Az első században a Római Birodalomhoz tartozó afrikai tartományban is több ezer keresztény halt vértanúhalált. Tacitus római történetíró a vértanúk „nagy sokaságáról” beszél. A vértanúk bírósági tárgyalásairól, valamint megkínzatásukról sok esetben följegyzések készültek. Az első hiteles vértanú-akták (melyeket bírósági jegyzőkönyveknek tekinthetünk) 180-ból származnak. Ilyen például a Karthágóban lefolytatott kihallgatása és ítélet Speratus, Nartzalus, Cittinus, Donata, Secunda, Vestia és társaik esetében:

          Saturninus prokonzul(hivatalnok) faggatja a bíróság elé állított keresztényeket.
          – Urunk, a császár kegyelmében részesülhettek, ha észhez tértek!
          – Semmi rosszat nem tettünk – válaszol Speratus – , nem átkozódtunk, a rosszért hálát adtunk; a császárnak tehát engedelmeskedtünk!
          – Mi is vallásosak vagyunk – erősködött Saturninus – , vallásunk egyszerű: császár urunk szellemére esküszünk, könyörgünk egészségéért; ti is ezt kellene tegyétek.
          – Ha figyelsz rám, elmondom az egyszerűség titkát – mondta Speratus.
          – Minthogy szent dolgainkról rosszul akarsz beszélni, nem figyelek rád! Esküdj meg császár urunk szellemére!
          – Én nem ismerem e világ birodalmát. Annak az Istennek szolgálok, akit emberi szem nem látott, és nem láthat – válaszolt Speratus. – Nem loptam; ha valamit veszek, kifizetem az adót, mert Uram a királyok királya és minden nemzet Császára.
          – Tagadjátok meg ezt a meggyőződéseteket! – fordult hozzájuk Saturninus.
          – Rossz meggyőződés embert ölni és hamisan tanúskodni! – kiáltott Speratus.
          – Ne kövessétek ezt az esztelenséget!
          – Mi nem félünk senki mástól, egyedül Urunktól, Istenünktől – mondta Cittinus. Majd megszólalt Donata is: – Tisztelet a császárnak, félelem Istennek.
          – Keresztény vagyok! – vallotta meg egy másik nő, Vestia.
          – Az akarok lenni, ami vagyok! – erősítette Secunda is.
          Saturninus most ismét Speratushoz fordult: – Meg akarsz maradni kereszténynek?
          – Keresztény vagyok! – válaszolta. És valamennyi keresztény egyetértett vele.
          – Nem akartok egy kis megfontolási időt?
          – Igaz ügyben nincs szükség megfontolási időre! – vágott vissza Speratus.
          – Mi van a táskátokban?
          – Könyvek és Pál igaz férfiú levelei – válaszolt Speratus.
          – Harminc nap haladékot kaptok, hogy észhez térjetek!
          – Keresztény vagyok! – ismételte Speratus és vele valamennyi ottlévő keresztény.

          Saturninus erre kihirdette a hivatalos ítéletet: „Speratust, Nartzalust, Cittinust, Donatust, Vestiát, Secundát és a többieket, akik megvallották, hogy keresztény módon élnek, karddal ki kell végezni, mert makacsul kitartottak, bár lehetőséget adtunk nekik arra, hogy visszatérjenek a római erkölcsökhöz.”
          – Hálát adunk Istennek! – mondta Speratus. Nartzalus pedig hozzáfűzte:
          – Ma vértanúként az égbe kerülünk: Hála Istennek!
          Majd valamennyi keresztény megismételte: – Hála Istennek!
A jegyzőkönyv ezzel a keresztény záradékkal fejeződik be: „Így valamennyien elnyerték a vértanúság koronáját, és uralkodnak az Atyával és Fiúval és Szentlélekkel mindörökkön-örökké. Amen”.

Szt. Perpetua és Szt. Felicitász vértanúsága (i.sz. 202/203)

A két fiatalasszony – Felicitász rabszolga volt, Perpetua jómódú családból származott – Karthágó börtönében sínylődött sok más kereszténnyel együtt. Szűk, sötét börtönben zsúfolták őket össze, az afrikai hőség szinte kibírhatatlan volt.
Perpetuának nemrég született gyermeke, Felicitász pedig most vár gyermeket. A diákonusoknak a bebörtönzöttekre is volt gondjuk. Két diákonusnak sikerült rávennie az őröket, hogy óránként friss levegőre engedjék a két gyengélkedő asszonyt. Perpetua ilyen szünetekben szoptatta gyermekét. Közben vigasztalta anyját és testvérét, akik a gyermeket elhozták. Ránk maradtak a börtönben készült feljegyzései.
Pogány apja is eljött. Szívszaggatóan kérleli:
– Könyörülj apádon, gondolj gyermekedre!
Hittagadásra akarja rávenni. Perpetua így válaszol:
– Atyám, mi az, amit itt előttem a földön látsz: korsó vagy más?
– Korsó, – feleli apja.
– Ugyanúgy nem mondhatom magamat sem másnak, ami vagyok. Keresztény vagyok.
Apja a kétségbeeséstől felindultan ököllel üti lányát, majd eltávozik. A bírósági tárgyalás a cirkuszban volt, a kivégzés helyén. Egyenként kellett minden kereszténynek a bíró elé állnia. A bíró nem azt kérdezte, hogy tett-e valami rosszat. Csak ennyit kérdezett: – Keresztény vagy-e?
Aki tömjént áldozott a császár szobra előtt, azt elengedték, a többit visszatartották.
A két asszonyt a cirkuszban vad tehén elé vetették. Bár az megtaposta őket, életben maradtak. Végül karddal végeztek velük. Március 7-én szenvedtek vértanúhalált.

Szent Tarzíciusz – a ministránsok védőszentje

Titkos rejtekhelyen folyt a szentmise. Aki itt jelen volt, az tudta, hogy életét teszi kockára. Arcukon nem látszott konok elszántság, inkább a hitből élők lelki derűje. A szentmisén az oltár körüli szolgálatot egy fiatalember, Tarzíciusz látja el. Fegyelmezetten, áhítatosan teszi, mint aki tudja, hogy Istent szolgálja.

          A szentmise befejeződött, minden jelenlevő magához vette az Erősek Kenyerét. Bármelyiküket bármikor letartóztathatják hitéért. Máris sokan vannak börtönben. Azokat is meg kell erősíteni. Ki viszi el nekik az Eukarisztiát?
Tarzíciusz vállalkozik rá, ez a feladat örömmel tölti el. Útközben pogány fiatalok állították meg. Ő erre meggyorsította lépteit, hogy elkerülje őket. Összeszedett viselkedése gyanút keltett.
– Valamit visz a ruhája alatt! – mondta az egyik.
– Mutasd meg, mit viszel! – faggatta a másik.
– Biztosan valami keresztény titkot visz – szólt valaki. – Vegyük el tőle!
Nekiestek, ráncigálták, földre teperték, de ő keményen védte „kincsét”. Mire elkergették a suhancokat, már késő volt. A sok ütésbe, rúgásba, taposásba belehalt. A Szentséget azonban nem engedte meggyalázni (i.sz. 257).

           Az őskeresztények nemcsak vérükkel tanúskodtak Krisztus mellett, hanem egymáson segítettek, semmiféle előnyért nem ártottak senkinek, munkájukat becsületesen végezték, még ha rabszolgák voltak is, nem szórakoztak oly módon, mely hitükkel ellenkezett. ÉS MA? – Ugyanúgy kell Jézus mellett tanúskodni!

Dr. Gál László – Katolikus egyháztörténelem

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…