4. április, 2018Igehirdetések No comments

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött.

Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”

   Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.

   Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.

   Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?”

   Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

                                                                          Lukács Evangéliuma  24, 13-35

   Jézus nagypénteki “tragédiája” után a tanítványok szétszeledtek. Sokan elmenekültek Jeruzsálemből, a kivégzés helyéről. Ez a menekülés a felejtésnek a részét képezi. Nehezen tudták feldolgozni azt a tényt, hogy isteni mesterüket gyalázat érte.

   Az emmauszi tanítványok még nem kaptak visszaigazolást Jézus feltámadásáról, azt gondolták, hogy az egész csak asszonyi szóbeszéd. Ezért nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a jelentéseknek. Menekülőre fogták, elegük volt ebből a rémtörténetből.

   Jézus a próféták jövendölésére hivatkozik. Mindezeknek meg kellett történiük. Oktalanoknak nevezi őket, mert nem hitték el jövendöléseket. Ezek a jövendölések már előre igazolták Jézust. Nemcsak a főpapok, írástudók és farizeusok voltak vakok, hanem a tanítványok is. A kivégzésnél ragadtak le. Nem hitték el, hogy Jézus még a halálon is győzedelmeskedni fog.

   Akkor esett le a szemükről a hályog, amikor megtörte nekik a kenyeret. Ez a gesztus annyira mélyen belevésődött az emlékezetükbe, hogy eszükbe juttatta Jézust. A szentmisét az ősegyházban kenyértörésnek nevezték. Mindez az utolsó vacsorára emlékeztette a híveket.

   Az emmauszi tanítványok visszatértek Jeruzsálembe. A beletörődés és kétségbeesés útja a remény útjává változott. Lelkükben megszünt az elkeseredés és a gyász, megértették, hogy Jézus feltámadt, és ígérete szerint velük tart az élet útján.

T. Ráduly István Zsolt, Kőhalom

 

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…