1. október, 2019Publicisztika No comments

   Panta rhei – minden folyik, változik, mondta már Herakleitosz. S talán az a mondás is tőle ered, hogy: ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetsz bele.

   „Fast food” – egy székely barátom ezt úgy fordította, hogy: feszt fut… Állandóan rohan. Nincs megállása a mai embernek ebben a felgyorsult világban. S már bele is vágtam a téma közepébe: vajon tényleg változik minden? Kell-e változnunk? Szükség van-e a folytonos változásra? Ugyanakkor fontos-e a stabilitás, az állandósság, a gyökerek bizonyossága? Mi tart meg a szüntelen változások közepette? És a változás jó-e? Fejlődhet-e a jó? A szünet nélküli (alak)változások tényleg fejlődést jelentenek?… Hová akarunk eljutni a „fenntartható fejlődéssel”? Mi az, ami valóban megváltoztatja az embert? Vajon Isten változik? Vajon Jézus Krisztus evangéliuma változik, változtatható, változnia kell? Minek lehet-indokolt változnia vallásosságunkban, liturgiánkban, kereszténységünkben, és mihez nem szabad(na) nyúlni?

   Vannak életünkben változások, melyek magától értetődő folyamatok. Emberi létünk velejárói. Az idő, az életkor előrehaladásával változik testünk, alakunk, testsúlyunk, ízlésünk, észlelésünk, de változnak szokásaink, igényeink, érdeklődésünk, talán nyelvünk, értékrendünk-világképünk hangsúlyai, változnak ragaszkodásaink, megváltozik a dolgok jelentősége – egyszóval személyiségünk. A külvilág is változik ez alatt: a divatos szólamok, a klíma, a jelszavak, a gazdasági politikai környezet, a csomagolás. Mindeközben viszont talán még fontosabb az, ami bennünk állandó. És aminek rugalmasan kell kezelnie a látható vagy észrevétlen változásokat. Mint a matematikában a legkisebb közös többszörös. Annak ellenére, hogy esendő és sebezhető, mégis állandóságot, kiszámíthatóságot biztosít teremtett mivoltunk, testi sajátosságaink, vérmérsékletünk, helyhez kötöttségünk, kulturális-nemzeti örökségünk, barátaink, otthonunk, személyiségjegyeink, és bizony kérdésfeltevéseink is. Egyszóval identitásunk. A magunkról és a világról kialakított képünk mögötti ön- és én-tudatunk nem megváltozik, pusztán mélyül, árnyaltabb lesz. Változás és megváltozás között is óriási a különbség.

   Vannak hangok az egyházi és laikus médiában (is), melyek szerint ahhoz, hogy lelkiségünk, hitbeli megnyilvánulásunk a mai világ kihívásainak megfeleljen, változnia kell. Szerintük, ha az egyház lépést akar tartani a posztmodern korral, le(el) kell dobnia évezredes örökségét, beidegződéseit, „megcsontosodott” szokásait, hagyományait, új hangot kell megütnie, hiszen csak így érheti el a modern embert. Átszabnák a szentmise rendjét, a „kiüresedett formákat”, újra, nőiesebbre fordítanák a Bibliát, tágabbra nyitanák a kaput a pappá szentelendők előtt, engedményeket tennének a szigorú szabályokban, miközben haragszanak a pápára, miért engedi be a migránsokat. Azt mondják, hogy a legtöbb baj a papokkal van, hisz nekik köszönhető a klerikalizmus, ők veszik el az ifjúság és az igazságkeresők kedvét Istentől. Új eszközökre lenne szükség az evangélizációban, on-line lehetőségek, mobilos alkalmazások, fészbukos gyóntatások is jót tennének. Lásd a piaci szereplők állandó fejlesztéseit, akik a fogyasztói kedvtelések újabbnál újabb kényelmi igényeinek igyekeznek megfelelni szüntelen. Szemükben egy pap sem másabb mint egy kisvállalkozás menedzsere, akinek mindent meg kell tennie, hogy az üzlet hatékonyan működjék, és a befektetés meghozza a százszoros hasznot.

   Csakhát az elején feltett (nem költői) kérdések megmaradnak. Például az, hogy a folytonos változás és változtatni akarás, a szüntelen reformálási szándék valóban a közösség lelki fejlődését eredményezi? Ha nem, akkor mi értelme van? Hiszen a változás nem mindig jelent fejlődést. Van olyan változás is, ami felszínes. Ami nem jobbá alakulást, hanem romlást, visszaesést, hanyagságot, dekadenciát von maga után. Szakemberek szerint olyan gyors iramú a technikai civilizáció változása, hogy egy pár évtizeden belül több, mint száz szakma tűnik el, a gépek-robotok átveszik az irányítást, és egy nem kívánt falanszter világba érkezünk, amelyben a magunk gyártotta dolgok és áruk felfalnak minket. A lecserélhetőség diktatúrájának áldozatai leszünk. Tehát nem az ökológiai „vészhelyzet” a legnagyobb probléma. Ráadásul egy keresztény számára a változások szükségessége nem problémát jelent, hanem inkább az idők jeleit. „Vizsgáljátok meg mindent, ami jó tartsátok meg…” – írja Szent Pál apostol.(1Tessz 5, 21-22). Az egyház sosem ugrik rá rögtön a társadalmi változásokra, hanem követi és a maga idejében majd kellő eréllyel viszonyul hozzá. Nem akarja hirtelenjében „lereagálni”. Ide a kellő higgadtság mellett az idő távolsága és a Szentlélek megvilágosító erejének kiimádkozása is szükséges.

   Ha saját magunk életéből, testünk, életkorunk változásából indulunk ki, akkor is azt tapasztaljuk, hogy a változások először bennünk kell megérjenek. Még a radikális(ön)változtatást sem lehet kapkodva elérni. „Ne szisszenj minden kis szilánkhoz” – mondja József Attila. Sokszor a nemzedékek közti feszültség is magától megoldódik, hiszen egy huszonéves „tinédzsernek” is előbb-utóbb benő a feje lágya. Harmincévesen már bölcsebb lesz, lelassul, és „beáll” nála is a felnőttség ritmusa. Sokan lettek már lázadó liberálisokból húsz év alatt bölcs konzervatívok. Vagyis a változtatás hevében nem kell megszüntetni a tízparancsot, nincs szükség Isten nélküli etikai kódexre, nem kell belenyúlni a teremtett világ rendjébe, hogy ellenőrzésünk alatt tartsunk életet és halált, férfit és nőt, hiszen ekkor már istent játszunk, és pont a természetes „változásokat” akarnánk megakadályozni. Nem jó, ha a változáson változtatunk. Fogadjuk el, hogy az élet titok, testünk öregszik, a szenvedést és halált nem tudjuk kiiktatni. Inkább változtassunk szemléletünkön, fogjuk vissza kapzsiságunkat, kényelemszeretetünket, önzésünket, ne legyünk egónk rabszolgái. Ne akarjunk úgy változni, hogy az Isten-ellenes irányt vegyen, hisz ez öngyilkosság. Aki állandóan változtatni akar, akinek soha nem jó úgy, ahogy van, az folyton nyugtalan. Nem találja a helyét a világban, mert nincs benne rend, stabilitás. Az ilyen a saját gyökereit is elvágja, olyan (határozatlan) lesz, mint az a bárány, aki után huszonnyolc pásztor kiabál, s nem tudja kinek szavára hallgasson. (G.K.Chesterton) Legföljebb jó fogyasztó lesz belőle, akinek a reklámok mindent eladhatnak.

   Kétségtelen, hogy a változásokhoz kellenek a tapasztalatok, szükséges talán egy válság, becsuknak egy ajtót előttünk, szétfoszlik egy dédelgetett álmunk, amiben eddig biztunk, kiderül: az csupán egy illúzió-lufi volt. A változást maga az élet kényszeríti ki. „Minden gyermeknek megvan a maga nyara, de minden nyár más gyermeket hagy maga után.”[1]

   Az első lépés ilyen esetben is a magunk hozzáállásának a megváltoztatása. Nem a tagadás, nem a hámok szétszaggatása, nem a láncok lerázása, nem a múltba révedés, és még csak nem is a kecsegtető jövő hurráoptimizmusa. G.K. Chesterton írja egy másik helyen[2], hogy sok olyan embert látott, aki jön valahonnan, de keveset, aki megy valahová…

   A keresztény ember úton van. Ez az út maga Jézus Krisztus, aki Isten állandó, folyton áradó szeretetét biztosítja számára. E felől nincs kétségünk. Ami jó, az megtart. Tartós. Elnyűhetetlen. Isten szeretete állandó. Neki nem kell változnia. Legföljebb a mi befogadóképességünk alakul, amellyel szeretetének intenzitását befogadjuk. Minket, keresztényeket Krisztus szeretete sürget a változásra, önmagunk (meg)változtatására. Hozzá igazodunk, kegyelme lendít, hogy állandóan megújuljunk, megtérjünk. Egyéb motiváció nem mérvadó. Nem a világnak akarunk megfelelni. Ehhez képest a világ változandóságai csak a felszínt érintik. A mély csöndben van és hallgat. A mélység hű önmagához. Nem fél a felszín változó hullámverésétől.

   Tapasztalataink ugyan változásra-változtatásra kényszerítenek, türelmesebbek leszünk, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlen újat, de bölcsebben látjuk életünket. A valódi változás, Isten országa bennünk már elkezdődött.

   Ahogyan a Jelenések könyvében szól hozzánk: „Nézd,[…] én újjáalkotok mindent…” (Jel 21,6)

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…