1. december, 2019Publicisztika No comments

   Olvasva a „Gyere le a blokk elé!” -mottójú* kolozsvári előadássorozatról, – amelyben olyan tabukról hallhattak, melyekről a múlt rendszerben suttogni kellett (pl. a szexualitás, drog) –, azon töprengek: milyen szép is (lenne) a világunk tabuk nélkül?!… Valóban? Sikerült minden tabut ledöntögetni? Tényleg nincs szükség tabukra? A szabadság, a kibeszélés és az állami törvénykezés mindent megold?…

   Annak idején, vagy háromszáz éve, 1777. júniusában, Cook kapitányék horgonyt vetettek egy csendes-óceáni kis szigeten**, Tongataboo-n, ahol a helyiek nagyon barátságosan fogadták az idegeneket. Különböző kultúrák, különböző nyelvek találkozásának pillanata volt ez, óvatosan ismerkedtek egymással. Kölcsönös ajándékcserék és rituálék, francia kürtön játszott az egyik fél, tánccal kedveskedett a másik, az emberi természetben jelen lévő érzelmek szédítően széles skálája ott volt abban a találkozásban: tekintélyharcok, kíváncsiság, őszinte hódolat, irigység, félelem… Pár nap után a felfedezők már arra is méltónak találtattak, hogy találkozhattak a sziget legelőkelőbbjeivel. A parton elfogyasztott ebéd után úgy volt illendő, hogy a vacsorát a hajón költsék el, viszonozva a vendéglátást.

   1777. június 15-én este Cook kapitány és matrózai terített asztallal várták Tongataboo legelőkelőbbjeit a Resolution nevű hajó fedélzetén. Az estét így meséli el a kapitány:

   „Amikor a vacsorát felszolgálták, egyikük sem volt hajlandó leülni és enni akár egy falatot is. Mikor kifejeztem döbbenetemet, azt válaszolták, hogy ezek taboo-k, amely szónak nagyon összetett jelentése van, de általában azt jelzi, ha valami tiltott. Hogy miért voltak ilyen erős tilalom alá vetve, nem magyarázták el. Hogy a vacsora így véget ért, és kíváncsiságukat is kielégítettük azzal, hogy végigkísértük őket a hajón, visszavittük őket a partra.” (James Cook: The Three Voyages of Captain James Cook round the World, Vol. V., London, 1821.)

   Amit ők kínáltak, az a vendégek számára tilios volt. Azóta bejárta a világot ez a kifejezés, akárcsak a bibliai kóser.

   A kultúrák találkozása nem mindig jár sikerrel. Azonban nemcsak ezt a polinéziai eredetű szót értjük tabu alatt, hanem, bizony átvitt értelemben mindent, amiről nem illik, nem szabad beszélni. Ami titkos, ami nem tartozik másra, amit szégyellünk, amit nem teregetünk ki mások előtt. Az emberek egy része, minden nemzedékben igyekszik feszegetni a határokat, nyilvánossá tenni azt, amire még a törvények sem tudnak kötelezni. Holott a tabuk évezredes iratlan szabályok, közmegegyezése bizonyos kultúráknak, vallásoknak, közösségeknek. A tabu erődítmény, biztonsági zóna, a kíváncsiság tűzfala, az illetékteleneket elíjesztő, elbátortalanító eszköz. Védi a bűnöst is, az ártatlant is. Végigtanulmányozhatjuk a tabuk keletkezését és eltűnését, a rabszolgafelszabadítástól a naturalizmuson át, egészen napjaink tabugyártásáig, rájövünk, hogy a tabuk a közösség önvédelmi reflexei.

   Felgyorsult digitális világunk kézzel-lábbal tiltakozik a tabuk ellen. Óriásplakátokon mutatnak egy tenyérbe helyezett, éppen most kikapart embriót, meséskönyveket illusztrálnak melegekkel és tapizó nagybácsikkal, a szexuális forradalomnak hála, habzó szájjal hirdetik a nők felszabadítását és a családi erőszak megszüntetését, miközben természetesnek tüntetik fel a promiszkuitást és a szexuális zavarokat, celebek mutogatják intim szférájukat, minden szégyen- és szeméremérzet nélkül. Az “ügyeletes” őrzők harcot is szoktak hirdetni a tabuk ellen, a média hathatós segítségével, művészetben, költészetben, a tőzsde világában, politikai kampányokban. Mindent és mindenkit le akarnak leplezni az (ál)őszinteség és az (ál)igazság nevében. És természetesen, erre a pszichológia is rátesz még egy lapáttal, mert bizony mindent ki kell beszélni. Ne legyen a gyermekben (és) felnőttben elfojtott trauma. Le kell dönteni a határokat, hiszen szabadok vagyunk.

   Eközben tabusítjuk a fizetésünket, a mobiltelefonunkra és számítógépekre feltöltött /elküldött üzeneteket, képeket, szabadidőnket, meg persze magánéletünket, amelyhez Istennek se legyen semmi köze.

   Csak az a kérdés, hogy a tabudöntögetéssel vagy tabugyártással megszűnik-e az ember erkölcsi felelőssége? Jobbá váltunk-e a tabuk nélküli világban? Mire való a lelkiismeret – mint Isten hangja bennünk –, ha mindent kimagyarázunk, megengedünk, felhígítunk, és a bűnt nem nevezzük bűnnek?

   Okosabbak, ügyesebbek, boldogabbak lettünk azáltal, hogy beleshettünk a kulisszák mögé, és megtudtuk: nem a gólya hozza a gyermeket, megtudtuk, hogy ki volt beöltözve Mikulásnak, vagy attól, hogy kiderült: melyik színész, politikus mit csinált éjszaka, és mekkora vagyona van? Megoldódtak problémáink attól a sok rossztól, amiről fölöslegesen tudomást szereztünk? Attól, hogy leleplezzük a nyilvánosság kirakatába kiteregetett szennyet, segítünk a másik embert felemelni a lelki sötétségből? Attól, hogy eloszlattuk a tabuk ködét, világosabban látjuk a bennünk levő jót és aszerint is cselekszünk?…

   A tabuknak ellenőrző feladata is lenne. Azokhoz alkalmazkodva kellene egyengetnünk, igazítanunk egyéni és közösségi tetteinket. S ha vétettünk, akkor tanusítsunk megbánást. Lássuk be, ha átléptünk egy bizonyos határt: kérjünk bocsánatot, kezdjünk új életet. Mert sem a törvényes hatóság, sem a tabútlanítás nem változtatja meg emberi természetünket. A bajok maradnak, a konfliktusok szaporodnak, a drámai helyzetek ma is megoldhatatlanok Isten nélkül.

   A tabuk határokat jelölnek ki, amelyeket be kell tartani. Nincs az a pénz, az az egó, ami ezt olybá veheti, mégpedig büntetlenül.

   Ugyanakkor nem is szabad sunyi módon a tabuk mögé bújni. Erre való a hiteles Isten-és emberszeretet. Mert ennek hiányában tabukkal és tabuk nélkül is hiteltelenné válunk, és tönkretesszük emberi kapcsolatainkat, sőt lassan magunkat is. A tabuk jelzik a keskeny utat, amelyen járhatunk. Nem szükséges kiszolgálni minden álmot, vágyat, ösztönt, szívünkbe befurakodó érzést. A tabuk segítenek szelektáni. Ha a csikóra nem teszünk hámot, nem lehet befogni a szekérbe. Mert az még nem szabadság, hogy eloldjuk az anyja mellől.

   A tabudöntögetők primitívnek tartják a sok tilalomfát, uccu neki: ’hagyni kell’, ’ne szólj bele mások dolgába…!’ De a közösségnek, főként a hívő keresztény közösségnek szüksége van egy össze- és megtartó elvre, irányra, ami nem más mint Jézus tanítása. Ezért sem primitív az, aki figyelembe veszi az egyház hagyományait, a közösség íratlan szabályait, és nem ront be ajtóstul, elefántként a porcelánboltba. A felvilágosult tabudöntögetők azt hiszik, kifakasztják a gennyes sebet – pedig a szervezet is védőhártyát von a seb köré –, de nem gyógyítanak. „Botrányok mindig lesznek,” – mondja Jézus, „de jaj annak, aki botrányt okoz...” (Mt 13, 24-30) Szent János apostol hozzáteszi: „Mert, ha szívünk vádol is, Isten nagyobb a szívünknél…[…] Van szószólónk az Atyánál.” (Jn 3, 2-21) Szent Pál szerint is: „mindent szabad nekem, de nem minden használ…” (1Kor 10, 23)

    Vagyis fel lehet számolni a tabut, ha az a közösség javát szolgálja, de nem érdemes vaktában tabut döntögetni. Sokkal célravezetőbb, ha irgalommal és szeretettel, Isten irgalmába kapaszkodva, egymást tisztelve építjük emberhez méltó életünket. Másképp csak rombolunk.

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…