1. december, 2018Publicisztika No comments

   Reggeli félálmomban, a küszöbön lévő advent előtt pár nappal, gyermekkorom adventi várakozásának egy kedves feladata elevenedett meg álmos gondolataimban vagy talán inkább ébredező lelkemben, és fájdalommal hasított belém a ma oly divatossá vált adventi kalendárium
valóságának romboló hatása.

   Arra az adventi kalendáriumra gondolok, amely bizonyára teljesen más gyökerekből alakult át a mai, mindenféle cégeknek pénzt hozó, jobbik esetben saját kezűleg, az újrahasznosítás szellemébe elkészített, mindennapi ajándékokat biztosító, gyermekeknek vagy családtagoknak ajándékozható időszakos lakásdekorációs tárggyá.

   A mindentudó internet árasztja felénk a kínálatot ezen a téren is: adventi kalendáriumot lehet vásárolni vagy házilag készíteni, milliónyi kínálat, ötlet, forma áll a rendelkezésünkre. A keresztény ember szókincsétől, az advent igazi lelkiségétől teljesen idegen fogalmaktól hemzsegnek a reklámok: kényeztető meglepetések advent minden napjára; kihívások, melyek segítenek, hogy visszatalálj a természethez; kívül-belül jobban érezd magad a bőrödben; tegyük kellemessé az ünnepvárást, izgalmassá a decemberi napokat – és folytathatnánk a sort a végtelenségig. De mi közük van ezeknek a szavaknak az adventi szent időszakhoz?

   Az advent a várakozás, a készülődés intenzív időszaka, mondjuk ki: kegyelmi idő, amikor lélekben készülünk a Megváltó befogadására. Hit nélkül azonban kiüresednek és értelmetlenné válnak szokásaink, hagyományaink, melyek évszázadokon át megtartottak, neveltek Isten és emberszeretetre, türelemre és jóságra. Az üressé vált formákat a megtévedt ember végül hamis tartalmakkal tölti meg. Akarva-akaratlanul, a divattal sodródva az önzés, közömbösség, érzéketlenség magvait ülteti el és öntözgeti cselekedeteivel a szülő, a tanító, a jegyes, a házastárs, a barát.

   Mi sem természetesebb, mint hogy a hittől elszakadt, a Szentháromság egy Istent nem ismerő, templomba még ünnepnap sem járó ember is megsejti, hogy különleges időszak az advent, és megpróbálja ezt a maga módján valahogy megélni. De mit keres ez a fajta adventi kalendárium keresztény családjaink otthonában?? Hogyan hiheti bárki, hívő vagy hitetlen, hogy attól lesz jobbá, attól fejlődik teljes értékű emberré egy gyerek, attól fog működni egy kapcsolat, hogy a megajándékozott mindennap megeszik egy falat csokit, kibont egy újabb ajándékot? Esetleg csak akkor bonthatja ki a napi ajándékot a gyerek, ha megtette, amit előírtak neki? Jutalomfalatkákkal akarjuk nevelni a ránkbízottakat, mint kedvenc kutyánkat?

   A gyermekkori adventi idő elején egy tíz jócselekedetből álló lajstromot kaptunk hittanórán, átlátszóan vékony, tenyérnyi papírra gépelve – mert bármennyire hihetetlen még nekünk is, nem létezett számítógép, sem fénymásoló, és az írógépek létezése és használata szigorú szabályokhoz volt kötve. Házi feladatunk az adventi időre az volt, hogy készítsünk tíz piros szívet a jócselekedetek számára, és valahányszor sikerül valamelyiket teljesíteni, tegyünk egy piros pontot a hátára. Szüleimnek szót fogadtam, segítettem, jó jegyet kaptam, szentmisén voltam, … Nem hőstettek, hanem egyszerű jócselekedetek sorakoztak a papíron, észrevétlenül lelkünkbe vésve, mennyire fontosak mindennapi tetteink. Karácsony este pedig nem szalma került a jászolba, hanem gyermekek jócselekedeteit szimbolizáló kis szíveken nyugodott a Kisded, és bizony még a jászol köré is jutott bőven a szívekből, mert sok gyermek élte végig így az adventi várakozást.

   Csak ártatlan gyermeki játék lett volna, amit a papbácsink, – aki már odaátról tekint le egykori hittanosaira – kitalált nekünk, és évről-évre kiosztott, mint soha el nem évülő feladatot?

   Nem. Embert-növelő, személyiséget formáló, életszentségre előkészítő feladat volt, az élet igazi megélése.

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…