1. január, 2019Publicisztika No comments

   Egy igen égető problémáról van szó. A régiek azt mondták: Qui bene distinguit, bene docet! Azaz: Aki jól különböztet, az jól tanít! Tisztázzuk tehát a fogalmakat! Természetesen kézikönyvet használok.

Az evanglium a profán görögben jóhírt vagy örömhírt jelentett. Különösen a győztes csatákat bejelentő jóhírt. Számunkra azt az írást jelenti, amely elbeszéli Jézus életét. Természetesen az Újszövetség az Ószövetségből kölcsönzi a fogalmat, ahol az egyéni és nemzeti élet jó újdonságainak a hírüladását jelölte, mint például: egy ellenség halálát, győzelmet, Júda szabadulását. Izajás prófétánál kap a fogalom kifejezetten vallásos értelmet. Az örömhír hírnöke bejelenti a számkivetés végét, a bűnök bocsánatát, a választott nép visszatérését Sionba. Az Újszövetségben a jóhír hírnöke maga Jézus Krisztus, akit Isten fölkent Szentlélekkel és hatalommal. (ApCsel 10,38) Az Egyház, amely az evangelizálás gyümölcseként született, maga is az evangelizálás feladatát kapta Jézustól. ,,Az evangelizálás tehát az Egyház különleges isteni ajándéka s hivatása; benne maga az Egyház tükröződik vissza. Az Egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja: vagyis, hogy Isten szavát hirdesse, tanítsa, a kegyelem közvetítője legyen Isten és emberek között, a bűnösöket Istenhez visszavezesse, Krisztus áldozatát pedig minden időkre megjelenítse a szentmisében, mely halálának és dicsőséges feltámadásának emlékezete.” (Ev. Nun. 14.) Az evangelizálás szerves része a hitoktatás, vagy szakkifejezéssel élve a katekézis. A rendszeres katekézisből tanulják meg a gyermekek és ifjak a legfőbb igazságokat: ,,Nyilvánvaló, hogy a katekézis igazi célja nem egyszerűen a tudás közvetítése, hanem a keresztény életre való rávezetés.” (Ev. Nun. 44)

   A fogalmak tisztázása világosan jelzi, hogy a tanulmány címe egy Erdélyben is létező súlyos problémára mutat rá. A jólmegértés kedvéért példákat mondok:

1. Mariánumban végzett hölgy egyházi hozzájárulást jött fizetni a plébániára. Közben megszólalt a déli harangszó. Őnagysága pedig az Úrangyala idejére kiment az udvarra. Amikor rákezdtem ezt válaszolta: ,,Én a Mariánumban egy életre imádkoztam!”
2. Idősebb paptestvéreim ismernek, emlékeznek olyan kántortanítókra, akikből 1948 után remek agitátorok, pártpropagandisták lettek. Olyanról is tudok, aki maga dobta ki az iskolából a feszületet. Az igazsághoz tartozik, hogy a nagy többség becsülettel helytállt.
3. Pontosan 1948 bizonyította, hogy az iskolai tantárgyként kezelt hitoktatásnak milyen vonzatai lehetnek.
4. Tájainkon azóta is majd mindenkit keresztelünk, faluhelyen 100 százalékban elsőáldozáshoz is vezetjük a megkeresztelteket, városon már kiesés is tapasztalható, de jó lenne már egy felmérés arról, hogy körülbelül hányan is ,,áldoznak le” végképp elsőáldozáskor.

   Gyermekkorom hittanóráira visszaemlékezve, ahol többnyire a parancsolatokat skandáltuk első osztálytól nyolcadik végéig, be merem vallani, csak azért jártam, mert ministránsként szégyelltem volna magam, na meg édesapám egyháztanácsosként ellátta volna a bajomat. Társaim ,,baját nem látták el” – nem is jöttek. Felnőtt fejjel kérdem, miért is jöttek volna, hiszen szörnyen unalmas és életidegen volt. Egy fekete reverendás öregúr, kezében jókora pálcával, időnként pedig egy korhadt zsindellyel verte a taktust, legtöbbször a fejünkön. Ez volt! Sok mindent belénk sulykolt, de azóta beigazolódott, hogy megtanult vagy belénk sulykolt normák nem tesznek vonzóvá egy életformát. Kántorképzősként néhai Pálfi Géza szájából hallottam legelőször azt, hogy a kereszténység az életforma. Kereszténynek lenni nem más, mint Jézus életét utánozni a hétköznapokban. S ez az imitatio Christi, a Krisztus-követés! Nem az, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad; ez is tilos, az sincs megengedve; nem valami mesterséges besavanyított életforma, hanem ellenkezőleg, a felszabadult emberek örvendező és örvendeztető léte. Ugyancsak Pálfi Gézától hallottam azt a kijelentést is, miszerint ,,sehol sem olvasunk olyat a Bibliában, hogy Jézus azt mondaná: tanuljatok rólam. Ő azt mondta hallgatóinak: tanuljatok tőlem!

   S akkor most nálam minden a legnagyobb rendben? Valóban úgy illene, hogy levonva a múlt bennem is testet öltött kudarcait, én már mindent a lehető legjobban végezzek. Sajnos én sem csinálom jól. Az elsőáldozók 80 százaláka nálam is ,,leáldozik”. A bérmálkozók 90 százaléka ,,kibérmálkozik”. Az új házasok zömét majd a keresztelőkor látom újra, ha éppen nem ,,elkeresztelnek”. Bár intenzíven foglalkozom a fiatal házasokkal, mégis ez annyira belterjes, hogy évente alig kerül egy olyan család, amelynek igazán igénye van a jézusi közösség evangéliumától átitatott melegére. Hol a gubanc, hol a hiba? Még csak az a vád sem érhet, hogy a témában nem képeztem magam. Írásos bizonyírványt szereztem róla. Tankönyveim egyikéből idézek: ,,Egy-egy iskolán belül mindig jobb megoldásnak tűnik a vallásos nevelés híveinek (gyermekeinek) és a nem vallásos (egyházi) nevelést kérőknek a szétválasztása önnálló tagozatokra, mint a kétféle nevelés összekeverése, mely szükségszerűen egymás hatástalanítására törekszik és belső konfliktusokhoz vezet.” (Csanád Béla: Neveléstan. 67. o.) Úgy gondolom, hogy Csanád professzor úr fején találta a szöget. Bár ő iménti megállapítását az iskolai nevelésre vonatkoztatta, a szöveg sokkal többet sejtet meg kudarcaink hátteréről, mint azt gondolnánk. Az életet nem lehet szétválasztani hívők és nem hívők létterére. A hit és közömbösség, ateizmus és laxizmus, hedonizmus és szektás túlzás sokszor egyazon család napjainak a valósága. És valóban mit és mennyit érhet a mi hitoktatásunk, ha a hitoktatott gyermek, fiatal heti egy órát van velünk, s azután 167 órán át éppen az ellenkezőjét látja és hallja, legtöbb esetben éppen szüleitől. (Egy hét 168 órából áll!) Egyszer egy szülőértekezleten meg is fogalmaztam, hogy én a gyereket a legjobban saját szüleiktől féltem. Adassék tisztelet azon keveseknek, akikre ez nem vonatkozik, de sajnos nem sokat tévedtem. Ma már vallom, s ebből a hivatásomból táplálkozik családpasztorációs elkötelezettségem, hogy a hitoktatás eredményessége nem annyira a mi módszereinken múlik, mint inkább a családi háttér függvénye. Már a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazta: ,,Annyira jelentős a szülői nevelés, hogy a hiányát alig lehet pótolni. A szülők feladata, hogy az Isten és emberek tiszteletével olyan családi légkört teremtsenek, amely elősegíti a gyermek mindenirányú nevelését az egyéni és közösségi élet számára… Igen fontos, hogy a házasság szentségének kegyelmével és hivatásával gazdagított keresztény családban a gyermekek, a keresztségben elnyert hit szerint, már kiskorukban megtanulják Isten ismeretét és tiszteletét, valamint embertársaik szeretetét. A gyermekek a családban szerzik az első benyomásokat az egész emberi közösségről és az egyházról, a család vezeti be őket lépésről lépésre a társadalomba és Isten népe közé. Jól szívleljék meg tehát a szülők, hogy a valóban keresztény család milyen döntő szerepet tölt be Isten népének életében és fejlődésében.” (GE 3)

   Szerény tapasztalataim és a zsinat szövege arról szólnak, hogy hitoktatásunk csak annyit ér, amilyen a gyermek családi háttere. Ahol a család az evangéliumból él, ott van esély, ahol ez hiányzik, munkánk szinte esélytelen. Természetesen van isteni kegyelem is, de hát arról tudjuk, hogy a természetre, tehát emberi adottságra épít.

Forrás – Oláh Dénes – Haragszom a muskátlimra

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…