Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe.
Még messze voltak, amikor megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki.
És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”
Lukács Evangéliuma 17, 11-19
Az evangéliumi részlet nem a csodára összpontosít, hanem arra a két fajta magatartásra, amelyet a meggyógyítottak tanúsítanak Jézus iránt. Megint egy szamariai ember kerül a középpontba. A Mester egy Galilea és Szamariai határvidéki faluban találkozott a leprásokkal. Könyörgésük egy liturgikus imakórusra emlékeztet. Mind a tízen a társadalom kirekesztettjei, nem léphetnek kapcsolatba senkivel, még családtagjaikkal sem. Jézus nem érinti meg őket, hanem a papokhoz küldi őket, valószínű azért, hogy megállapíthassák a gyógyulás tényét.
Gyógyulásuk az úton következett be. A csoda annyira elveszi a figyelmüket, hogy nem tudnak visszatekinteni korábbi helyzetükre. Ez egy természetes lélektani jelenség, amikor az ember önfeledten ünnepel, örvend egy megtörtént eseményt, csodát. Az evangélista azonban nem tudta kivárni a dolgok leülepedését, hanem azonnal kritikát alkot a leprások magatartásáról.
Nagyon sértő lehetett az akkori galileaiak fülének ennek a szamaritánusnak a dicsérete. Ismét egy idegent állít példaképként a magukat igaznak tartó izraelitáknak.
A hálátlanság gyakran megsérti az emberi együttlétet. Jézus nem rejti el megbántódását a kilenc leprás viselkedése láttán. Ha az arányt vesszük figyelembe, akkor elkeserítő az eredmény, egy a kilenchez. A csoda azonban nem egy kötelezően bekövetkező esemény, csak egy jel, amely rámutat időnként Isten rendkívüli beavatkozásaira, de nem jelenti a hitnek az igazolását. A hitre nem a rendkívüli események elfogadására van szükség, hanem a mindennapi eseményeknek egy másfajta szemlélésére. Isten a hétköznapokban is rejtett módon követ el csodákat, de ezekkel szemben sokan vakok maradnak. Nem tudnak rákövetkeztetni Isten mindennapos jelenlétére.
A hála köszönet Isten ajándékaira. És miközben a köszönet a hála jele, a hit annak elfogadása, hogy Isten a mozgatója mindennek, ami a történelemben végbemegy.
Ft. Ráduly István Zsolt, Kőhalom