Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában.
Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett.
Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Márk Evangéliuma 4, 35-41
A magvetőről szóló példabeszéd után Jézus a tanítványaival a Galileai tenger túlsó partjára utazott. Az út során keletkezett vihar az Egyházat támadó világi ideológia, a hitetlenség mételye. Jézus azonban megmutatja tanítványainak, hogy minden kor viszontagságain át tudja vezetni Egyházát.
Nem annyira a külső tényezők jelentik számára az igazi veszélyt, hanem a hit meggyengülése. Egy másik helyen Szent Péter pontosan a kicsiny hite miatt kezd merülni. Amikor azonban Jézusba kapaszkodik, akkor a hit kikisegíti bajából.
A hit kell legyen életünk iránytűje, másképpen a világi gondok, függőségek nyakatekert hálójába kerülünk. De amikor az Egyház veszélyben van, akkor mindig az alapítójához kell forduljon támaszért, tanácsért, segítségért. Egyedül Jézus tudja az Egyház bárkáját biztos révbe juttatni.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda