13. október, 2019Igehirdetések No comments

   Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén.

   Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”

   Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.

   Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.

   Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

                                                                                           Lukács Evangéliuma 17, 11-19

   Azt hiszem nem tévedek nagyot, ha azt mondom ma a hálátlanság korát éljük. Gondoljunk csak azokra az idős, beteg testvéreinkre, akik öregotthonban, elfekvőben, kórházban, hospiceban kell töltsék életük hátralevő idejét.

   Idős ember arról panaszkodik, hogy amikor megözvegyült, akkor mindent gyermekei kedve szerint csinált. Vigyázott az unokáira, abba is belement, hogy lebontsák a régi családi házat, hogy majd neki is egy új szobát fognak biztosítani. Mivel a lépés nem jött ki, ezért a régi ház egyik megmaradt szobájában kellett kiteleljen. A következő évben elkészült az öreg szobája is, de akkor a fiatalok azzal az ötlettel jöttek, hogy mivel lépcsőkön kell felmenni, ezért még egy telet töltsön el a régi ház megmardt szobájában.

   Tavasszal megkérték, hogy a szociális otthon kantinjában oldja meg az ebédjét. Aztán egyszer, amikor a fiatalok hazatértek a munkából, a szomszédok átvitték nekik a szoba kulcsát. Az idős apa azt üzente gyermekeinek, hogy soha ne látogassák meg az idősek otthonában.

   Valahogyan Jézus is hasonlóan érezhetett, amikor a tíz leprás közül csak az egyik ment vissza hálát adni. Gondoljunk csak a mi életünkre, hányszor sikerült valami, és egy dologban adósak maradtunk, a hálaadásban.

   Arisztotelész görög bölcselő a következőket hagyta ránk: “Istennek és szülőknek sohasem lehet eléggé hálát adni”.

   Jézus az embereket újra a teremtő közelségébe akarta vinni, ezért tett csodákat. Minden csodában kifejezésre jut az ember teljes java, amely nemcsak az ember egyéni érdeke, hanem Istené is. A csoda azonban nem mindig hozza meg a várt eredményt, minthogy a hit sem mindig jár együtt csodával. A csodáknak jel szerepe van, megmutatják Isten jelenlétét a történelem színpadán. Isten néha meggyújt egy fáklyát, hogy jelezze együttműködését és azt, hogy az ember nem egyedül halad előre. Szent Pál kolosszeikehez írt levelének a szavai legyen a mi jelszavunk: “hálátok ne ismerjen határt!” (Kol 2,7)

Ft. Ráduly István Zsolt, Kőhalom

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…