12. április, 2019Igehirdetések No comments

   Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jó cselekedetért akartok megkövezni engem?”

   A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jó cselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: »Káromkodol!« – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből.

   Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban.

                                                       János Evangéliuma 10,31-42

   Ezeknek a fejezeteknek az olvasásakor az az érzésünk támad, hogy mindenki Jézus ellenségévé vált. Nem fogadták el az Atyával való egyenlőségét, nem tudták felfogni, hogyan teheti magát Ábrahám helyébe. Még Mózes törvényeit sem vette figyelembe. Ebben a puskaporos hangulatban Jézusnak menekülnie kell. Nem félelemből menekül, hanem azért, mert még nem érkezett el szenvedésének az órája. Valahogyan itt már érzékelhetővé válik a szenvedéseknek a kezdete. Bár még az ítélkezők kezében még nincs ostor, nem fontak még tövisből koszorút, lelki síkon azonban már érezni lehet a lelki feszültséget, a pszichikai nyomást. A zsoltáros szavai jutnak eszünkbe, aki a lelki gyötrelmében a következőket mondja: “Szívem szorongatásai megsokasodtak, vezess ki ínségemből engem.” (Zsolt 25, 17)

   Jézus érvelésében a kicsit a nagyobbhoz hasonlítja, azaz a zsoltárt idézi, amely isteneknek nevezi az embereket. Jézus azonban saját tettei alapján nevezi önmagát Isten Fiának. Ez az érvelés azonban elégtelen, mert ismét az életére akarnak törni.

   A Jordánon túli vidéken nagy szeretettel fogadják az emberek. Úgy érezzük, hogy ez a befejezés egy kicsit más hangulatot hoz magával. Jézus életre való meghívását nem mindenki utasította el. Bár kevesebben, de akadtak olyanok is, akik meghajoltak Jézus tanítása előtt. Ezek az emberek egy kis reményt csillantanak fel a jézusi tanítás egén. Küldetése nem volt teljesen fölösleges, mindig akadtak olyan személyek, akik komolyan vették szavait, tetteit.

   Mi hogyan állunk Jézus szavaihoz? Mit érzünk akkor, amikor olyant is tartalmaz, ami nem felel meg az elvárásainknak? Jézust hibáztatjuk, vagy észrevesszük saját gyengeségünket is? Kiről árulkodnak tetteink?

Ft. Ráduly István Zsolt, Kőhalom

 

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…