28. november, 2018Publicisztika No comments

Ne ölj. Ne törj házasságot. Ne lopj. Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen. Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.”
Kiv 20, 13-17

Mit mondjunk tehát? Talán a törvény bűn? Semmi esetre sem. De a bűnt a törvény alapján ismertem meg, hiszen a bűnös kívánság nem vált volna bennem tudottá, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánd meg! A tilalom tehát alkalmat nyújtott a bűnnek arra, hogy fölébresszen bennem mindenféle kívánságot. Törvény nélkül ugyanis a bűn halott volna. Valamikor törvény nélkül éltem, de azután jött a parancs, a bűn föléledt, én pedig meghaltam. 10Így a parancs, bár életre szólt, halálomra vált. A bűn ugyanis a tilalommal kapta vonzóerejét, ezzel tévútra vezetett és megölt. A törvény természetesen szent, a parancs is szent, igaz és jó. Az vált tehát halálomra, ami jó? Egyáltalán nem. Inkább a bűn, amely – hogy bűnként nyilvánuljon ki – azzal okozta halálomat, ami jó, így a bűn a parancs által mutatta meg igazi bűn jellegét.
Az ember benső meghasonlottsága.
Tudjuk, hogy a törvény lelki, magam azonban testi vagyok, és a bűn rabja. Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök. De ha azt teszem, amit nem akarok, elismerem a törvényről, hogy jó, 17és valójában nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Tudom ugyanis, hogy semmi jó nem lakik bennem, azaz a testemben, mert készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen. A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz. Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől?

Róm 7, 7-24

   A tízparancsolatról szóló elmélkedéseink sorában ma az utolsó parancshoz érkeztünk. Hallhattuk az általános kihallgatás elején: Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.(Kiv 20,17). Ezek nem pusztán a szöveg utolsó mondatai, hanem annál sokkal többet jelentenek: a tízparancsolaton átvezető út célba érését, mert mindannak középpontját érintik, amit a tízparancsolatban Isten adott. Ha ugyanis jobban megfigyeljük, az előzőekhez nem fűznek új tartalmat: a „ne kívánd el felebarátod feleségét […], ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé” felszólítások bennfoglaltan már ott vannak a házasságtörést és a lopást tiltó parancsokban. Mi hát akkor a szerepe ezeknek a mondatoknak? Összefoglalása a korábbiaknak? Vagy valami több?

   Érdemes tudatosítanunk, hogy az összes parancs feladata az, hogy kijelölje az élet határát, a korlátot, amelyet átlépve az ember elpusztítja önmagát és felebarátját, lerombolja kapcsolatát Istennel. Tehát ha átléped a határt, tönkreteszed magad, tönkreteszed az Istenhez és felebarátaidhoz fűződő kapcsolatodat is. A parancsok erre figyelmeztetnek. A parancsok sorában ez az utolsó „szó” azt a tényt emeli ki, hogy minden határátlépésnek közös belső gyökere van: a gonosz vágyak. Minden bűn rossz vágyból születik. Mindegyik! Elkezd mozgolódni a szív, az ember engedi, hogy magával sodorja a hullám, és már át is lépi a határt. Nem formális határátlépésről, törvényszegésről van szó: olyan határátlépésről, amellyel az ember megsebzi önmagát és a többieket.

   Az Úr Jézus világosan elmondja ezt az evangéliumban: „Belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert” (Mk 7,21–23).

   Így megértjük, hogy a tízparancsolat által megtett útnak semmi haszna sem lenne, ha nem érne el erre a szinte, ha nem érintené az ember szívét. Honnan származik ez a rengeteg rosszaság? A tízparancsolat nagyon tisztán és mélyen fogalmaz: az általa bejárt út végállomása – melyre az utolsó parancs vonatkozik – a szív, ha pedig a szív nem nyer szabadulást, minden más vajmi keveset használ. Ez tehát a feladat: megszabadítani a szívet mindezektől a rossz és ocsmány dolgoktól. Előfordulhat, hogy Isten parancsai pusztán egy olyan élet tetszetős külsejét jelentik, amely valójában szolgalét marad, és nem válik gyermeklétté. Gyakran megesik, hogy a fojtogató kifogástalan viselkedés farizeusi álarca mögött valami ocsmány és nem megoldott [probléma] rejtőzik.

   Ezzel szemben hagynunk kellene, hogy ezek a vágyakozásról szó parancsok levegyék rólunk az álarcot, megmutassák szegénységünket, és szent megalázkodáshoz vezessenek. Valamennyien feltehetjük magunknak a kérdést: milyen ocsmány vágyak ébrednek bennem gyakran? Az irigység, a kapzsiság, a pletykálás? Ezek mind belülről fakadnak. Valamennyien megkérdezhetjük ezt magunktól, és hasznunkra is válik! Az embernek szüksége van erre az áldott megaláztatásra, ami által felismeri, hogy nem tudja magát megszabadítani, és ami Istenhez kiáltani készteti, hogy szabadítsa meg. Felülmúlhatatlan világossággal magyarázza el ezt Szent Pál, éppen a „ne kívánd” parancsra utalva (vö. Róm 7,7–24).

   Ne gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül! Ne gondoljuk, hogy pusztán akaratunk hősies erőfeszítésével meg tudjuk tisztítani szívünket: ez nem lehetséges! Meg kell nyílnunk az Istennel való kapcsolatra, igazságban és szabadon! Erőfeszítéseink csak így lehetnek eredményesek: mert ott a Szentlélek, aki segít előrehaladni.

   A Szentírásban megfogalmazott törvény nem áltatni akarja az embert azzal, hogy a szó szerinti engedelmesség elvezeti őt az üdvösségre, hiszen az csak egy mondvacsinált üdvösség lenne, s nem az, amely valójában elérhetetlen. A törvény feladata az, hogy ráébressze az embert önnön igazságára, vagyis szegénységére, és ez igazi megnyíláshoz vezesse, személyes megnyíláshoz Isten irgalma előtt, aki átalakít és megújít bennünket. Egyedül Isten képes megújítani szívünket, feltéve, ha mi kitárjuk előtte: ez az egyetlen feltétel; ő mindent megtesz, de nekünk ki kell tárnunk előtte szívünket.

   A tízparancsolat utolsó „szavai” mindnyájunkat arra nevelnek, hogy koldusnak ismerjük el magunkat; segítenek, hogy meglássuk szívünk rendezetlenségét, hogy felhagyjunk önző életmódunkkal, és lélekben szegényekké váljunk, hitelessé az Atya színe előtt, s engedjük, hogy megváltson bennünket a Fiú és tanítson a Szentlélek. A Szentlélek a tanítómester, aki vezet bennünket: engedjük, hogy segítsen nekünk! Koldusok vagyunk – kérjük ezt a kegyelmet!

   „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Igen, boldogok azok, akik nem áltatják tovább magukat azzal, hogy ki tudják menteni magukat saját gyengeségükből, Isten irgalma nélkül, mely az egyedüli, ami gyógyulást tud adni. Egyedül Isten irgalma gyógyítja meg a szívet. Boldogok, akik beismerik gonosz vágyaikat, s bűnbánó, alázatos szívvel nem igaz, hanem bűnös emberként állnak Isten és a többi színe ember előtt. Olyan szép, amit Péter mondott az Úrnak: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Szép ez az imádság: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!

   Ilyenek azok, akik tudnak együttérezni másokkal, akik képesek irgalmasan bánni másokkal, mert az irgalmat [előbb] ők is megtapasztalták.

 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Magyar Kurír

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…