26. november, 2018Igehirdetések No comments

   Jézus egy alkalommal megfigyelte, hogyan dobják a gazdagok adományaikat a templom perselyébe. Közben észrevette, hogy egy szegény özvegyasszony két fillért dobott be. Erre megjegyezte:

„Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más. A többiek ugyanis abból adakoztak, amiben bővelkednek, ez azonban mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését.”

                                                                                Lukács Evangéliuma 21, 1-4

   Isten a nagylelkű adakozókat kedveli. Ugyanakkor Őt nem lehet felülmúlni az adakozásban. Itt nem csak a templomi adományokról van szó, hanem általában az ember adakozó készségéről. Csak azt tud gazdagon adakozni, aki nemcsak a pénzét, de teljes lényét átadja Istennek. Istennek nincs szüksége a mi keresetünkre. A Tempolm se szorult rá az özvegyasszony két fillérére. De ahogyan az óceán is sok vízcsepből tevődik össze, úgy az adományok is csak akkor lesznek teljesek, ha mindenki az ő saját kicsi részével hozzájárul az egészhez. Karácsonynak a titka az odaajándékozásban rejlik. Nem tárgyi értékekről van szó, hanem lelki értékekről. Az egyszerű pásztotok a szerény ajándékaikkal együtt a szívük hódolatát is odaadták a Szent családnak. Nem méricskéltek, hogy vajon hazáig fog-e jutni még egy kis elemózsia. Saját kezükkel készített ajándékaik sokkal értékesebbek voltak, mint a három király gazdag ajándéka. Az ajándékot le lehet mérni, meg lehet fogni, de a lélekben végbemenő folyamatokat nem lehet ennyire aprólékosan meghatározni. Végső soron nem az ajándék a fontos, hanem az ajándékozó nagylelkűsége. Mindenki kapott Istentől valamit, ami csak a sajátja, ami nélkül szegényebb lenne a társadalom és az emberi nem közössége. És pontosan azzal tesszük gazdaggá embertérsainkat, amikor a sajátunkból adunk. Nem a mennyiség a fontos, hanem a lelkiség.

   Nagyvonalúan is lehet sokat adakozni, de az igazi adakozás a szerénységben mutatkozik meg. Nem azért adakozok, mert tudom, hogy viszonozni fogják, vagy lekötelezve érzem magamat másoknak. Adományom rólam beszél. Gyakran megszólal bennünk egy belső zsarnok, ami azt sugallja, hogy keveset adtunk, hogy többet is adhattunk volna. De végső soron nem az a fontos, hogy mennyit, vagy mekkorát adtunk, hanem az a tény, hogy le tudunk valamilyen értékes dologunkról mondani. Számomra a másik jelenléte egy ajándék. Megtisztel jelenlétével és elfogadja azt, amit adni tudok. Nem kritizálja az ajéndékomat, hanem szívesen elfogadja. Sokszor nehezebb valamit elfogadni, mint adakozni. Ilyenkor érezzük, hogy az önbecsülésünk megsérül. Azt hisszük magunkról, hogy nincs szükségünk semmire. De biza rosszabbul esne, ha az ajándék elmaradna. Még fiatalként is nagy izgalommal vártam a karácsonyi ajándékokat. Nem az számított, hogy mit kaptam, hanem az a biztos tudat, hogy megajándékozható vagyok, hogy valaki gondolt rám is. Számomra azonban a legnagyobb ajándék a barátság. A másik érdeklődése, a figyelmessége irántam. Apró kis figyelmességei többet érnek számora, mint sok gazadag ember pénze, vagy vagyona. Ha meg tudnánk érteni végre, hogy nem a csomagolás, az ajándék nagysága számít, hanem az, hogy áldottak, azaz megajándékozottak vagyunk.

T. Ráduly István Zsolt, Kőhalom

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…