10. december, 2018Igehirdetések No comments

   Egyik napon, amikor Jézus tanított, farizeusok és törvénytudók is ültek körülötte, akik Galilea és Júdea különböző falvaiból és Jeruzsálemből jöttek. Az Úr ereje akkor arra indította Jézust, hogy gyógyítson.

   Ekkor néhány férfi egy béna embert hozott hordágyon. Be akarták vinni a házba, hogy eléje tegyék, de a tömeg miatt nem fértek hozzá. Ezért fölmentek a tetőre, és azon át bocsátották le ágyastul a középre, Jézus elé. Hitük láttára Jézus így szólt: „Ember, bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban: „Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Nemde egyedül Isten?”

   Jézus pedig gondolataikba látva megszólalt: „Miért gondolkodtok így magatokban? Mi könnyebb, ha azt mondom: »Bocsánatot nyertek bűneid!« – vagy azt: »Kelj föl és járj!«? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására.” Ezzel a bénához fordult: „Mondom neked, kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Erre ő a szemük láttára tüstént fölkelt. Fogta ágyát, amelyen feküdt, és Istent magasztalva hazament. Erre mindnyájukat ámulat fogta el, magasztalták Istent, és félelemmel eltelve mondogatták: „Csodadolgokat láttunk ma.”

                                                               Lukács Evangéliuma 5, 17-26

   Jézus szeretett az emberek között lenni. Nem idegenkedett ez ellenlábasainak a társaságától sem. Az embereket magához vonzotta különleges karizmájával. A béna meggyógyításának a története az élet közösségi dimenziójára mutat rá.

A béna egyedül soha nem tudott volna eljutni Jézushoz. Nem mellékes a történetben a béna kísérőjének a lelelményessége sem. A tömeg miatt nem tudtak eljutni Jézushoz, ezért a tetőn vágtak utat maguknak. Ilyenkor az emberiség előfutárai jutnak eszünkbe, akik már kitaposták számunkra az utat, hogy könnyebben tudjunk haladni az élet útján. Olyan emberek, akik nem sajnáltak áldozatot hozni az emberiség jövőjéért. Általában csak utólag tudjuk értékelni munkájukat, áldozathozatalukat.

   Nekünk is szükségünk van ilyen lelelményes segítőtársakra, akik az élet különböző helyzeteiben már kiismerték magukat és tapasztalattal rendelkeznek. A béna kiszolgáltatott állapotban volt, barátai mégsem hagyták cserben, hanem tevékenyen segítettek rajta. Nem törődtek a tömeggel, a mások véleményével, a megszólásokkal, hanem jó szívvel tették feladatukat. És ez a szolgálatkészségük nem maradt eredménytelenül. Saját szemükkel látták, hogy Jézus meggyógyította őt. Ugyanakkor hallották azt, hogy bűneit is megbocsátotta. Jézus nem szokott fércmunkát végezni, amikor gyógyít, akkor a teljes embert gyógyítja meg. Nem csak régi képességeit adja vissza, hanem emberi méltóságát is. Ma kevesen tudják megbecsülni beteg embertársaikat. Másképpen tekintenek rájuk, mintha a betegség nem tartozna a mai életritmushoz. Kizökkenti az embert a megszokás labirintjából, környezetének pedig új kihívást jelent.

   Jézus retorikai kérdése az életnek egy nagyon fontos tényezőjére hívja fel a figyelmünket. A bűnök megbocsátására egyedül csak Isten képes. Nincs az a vallásalapító, guru, vagy csodaorvos, aki ezt tudná mondani a kezeltjének.

   Egyszer egy rablógyilkos elhatározta, hogy elmegy egy remetéhez tanácsot és kienegesztelődést kérni. A remete meghallgatta a rabló életútját, utána egy elpusztult fára mutatott. Azt mondta a rablónak, hogy akkor fog megbocsátást nyerni, amikor a kipusztult fa kivirágzik. A bűnös ebből megértette, hogy soha nem lesz esélye a változásra. Elmenve a remetétől, újra elkezdte korábbi életmódját. Egyik este egy elhagyatott helyre ment, hogy el tudja fogyasztani a vacsoráját. Egy rogyadozó kunyhóra lett figyelmes. Közelebb bátorkodott és óvatosan belesett az ablakon. Egy asszonyt látott, aki lefekvésre készítette a gyermekeit. Az asszony egy különleges altatódalt dúdolt a gyerkőcöknek: “Aludjatok, kicsikéim. Aludjatok csak reggelig. Mama finom levest főz. Aludjatok még egy kicsit. Aludjatok csak reggelig.” Belopakodott a kunyhóba, és felemelte a tűzhelyen levő fazék födelét. Csak gyökerek és levelek főttek a vízben. A férfi válla megrázkódott, levette a fazakat a tűzhelyről, kiöntötte az ablakon a tartalmát, és elévette az aznapi lopott báránykát. Szépen beletette a fazékba a bárányhúst és könnyes szemmel eltávozott. Aznap a halott fa kivirágzott. (Bruno Ferrero; A megbocsátás fája nyomán)

T. Ráduly István Zsolt, Kőhalom

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…